Egyszer letagadom, máskor bevallom, hogy őt imádom...
Ediig a pillanatig emberek milliói adták már fel. Nem bosszankodnak, nem sírnak, nem csinálnak semmit, csak várják, hogy teljen az idő. Elvesztették a reagálás képességét. Te viszont szomorú vagy. Ez azt jelzi, hogy még él a lelked.
Én rendben leszek, csak nem ma.
Nem azért szeretlek, mert te vagy a listámon, nem azért szeretlek, mert nincs más a világon, nem azért, hogy a többinek fájjon. Csak azért, mert veled el tudom képzelni a világom.
Játszom most én is, amit játszottál, nem kellesz akkor sem, ha változnál...
Nem utállak, csak csalódott vagyok, hogy olyanná váltál, akiről azt mondtad, hogy soha sem lennél.
Lerajzollak, szépen kiszínezlek, és mosolyogva összetéplek.
Valaki meg fogja neked köszönni azt, hogy elengedtél...
Egy idézetet írtak egymás tenyerére: Jól gondold meg, mit veszíthetsz, ha egy barátra másképpen tekintesz! Mert többet ér egy baráti kézfogás, mint száz hazug szerelmi vallomás!
Azt akarom, hogy megöleljen: azt akarom, hogy nézzen a szemembe, és értsen meg hogy döntse a fejét a homlokomnak, és súgja azt: "Soha nem mondtam le rólad."
Lehet, hogy érzelmi roncs vagyok, de képes vagyok mosolyogni és jól érezni magam. Egyesek ezt kétszínűségnek nevezik, én lelki erőnek.
Nem múlik. Egyszerűen nem múlik, bármit is tettél, vagy mondtál, nem múlik el.
Már nem vagyok szomorú, mert tudom, hogy ez igaz szerelem volt. :)